Search
  • blankaveronika

Őszi szonáta


Hogy miért pont az ősz lett a kedvenc évszakom? Fogalmam sincs. Nyári gyerek vagyok, mezítláb szaladok és szeretek. Nyáron győztem le a legtöbb félelmemet is. Mégis, az ősz közelebb van a szívemhez, mint valaha. Nekem nem a változékonyságot jelenti, hanem a stabilitást. A nyár az, ami folyton változik, ő a hűtlen szerető, míg az ősz mindig betartja, amit ígér.

A csendes, esős délutánok teret adnak a szárnyaló gondolatoknak. A színes levelek mesevilágba repítenek, az újbor felmelegít. És míg a nyári beszélgetéseket messze vitte a hátán a víz, az őszi szavak szállnak, mint a fákról a levelek, arra várva, hogy valaki elkapja őket. Ezer elkapott levél után egy kívánságod valóra válik. Úgy, mint ahogy ezerévenként egy macskának megengedik az égiek, hogy beszéljen. Miért pont ezer év? És vajon, ha elkapod az összes szavamat, akkor kinek a kívánsága válik valóra, az enyém vagy a tiéd?

Ilyenkor az ember jobban értékeli a fényt, vagyis, ami még maradt belőle. Korán jött naplementék váltják egymást meggyújtott gyertyákkal, fényfüzérekkel, az apró kis pontok aranyrögökként csillognak a borospoháron. Mellette ülök, a skót plédembe csavarva, ami nem is Skóciából van, és a bőrkötéses noteszembe írok. Mert az őszhöz valahogy ez illik. Más emberek járnak a fejemben más tájakról, de vágyaik és reményeik jobban hasonlítanak az enyémekhez, mint azt be merném vallani.

Halk dzsessz szakad fel valahonnan, talán egy eltévedt tücsök csellójának utolsó dallama. Ez is illik az évszakhoz, ahogy a kedvenceim, Szabó Lőrinc és Fekete István. A szarvasbőgésre gondolok, meg a csillagos éjszakai égboltra, ahogy egyre hidegebben világítanak a fénypontok, és ahogy ismét meglátom a szemem sarkából a Göncölt.

Hirtelen lobogó tűzre vágyom, és összehúzom magamon a plédet, de valójában csak az érzékeim játszanak velem. A tűz valójában bennem van, éppen most kapott erőre. Nem a bor táplálja, hanem a gondolataim. Eszembe jut a nyári nap, mikor őrülten szerelmes voltam. Nem beléd, nem is másba, hanem magába a szerelembe. Számolom, hány ilyen pillanatom volt. Azóta szerelmes vagyok a Dunába is.

Aztán egészen friss emlékek tolulnak fel. Forró, nyári napok, egy érintés, egy kérdés, egy vihar. A tollam megáll a levegőben, én pedig elmerengve nézem az ereszről csöpögő esőt. Egy éve is pont így esett, mikor elmenekültem az életem elől. Valójában magamat kerestem. Definiálni ma sem tudnám, de az érzések jelenthetik azt, hogy megtaláltam?

Te megtaláltál, ennyi biztos. És miénk az ősz, miénk a bor, miénk a levelek.


©Papp-Szabó Vanília, 2019

1 view
 
  • Facebook
  • Twitter
  • Instagram

©2020 by Papp-Szabó Vanília. Proudly created with Wix.com