Search
  • blankaveronika

Memoir


A papírbolt a Dunára nézett. Vagyis, mondjuk inkább azt, hogy az ablakból, ha nagyon nyújtózott az ember, lehetett látni egy zsebkendőnyit a Dunából. Hangulatos volt különben, talán még otthonosnak is mondanám az öntött papír, a cserzett bőr és a különböző tinták keveredő aromáját. 

Ez volt az otthonom. Nyáron, mikor melegen tűzött a déli nap, kivittek levegőzni. Mindig mondták, hogy várjak türelemmel. Ne keressem a szerelmet, ne csalogassam, csak maradjak nyugton. De te is tudod, hogy van ez. Itt egy elszórt papírlap, ott egy szélnek eresztett képeslap, egyszerűen muszáj volt kezdenem magammal valamit, míg rád vártam. 

Te meg szokásod szerint késtél. Nem perceket, nem órákat, jelen esetben éveket. Igen, évekig vártam rád a tűző napon, miközben folyton azt képzeltem, hogy az a helyes, szemüveges lesz az igazi a copffal, vagy inkább az a szőke, rövid hajú fazon az érdekes pólóban. Aztán mind elmentek mellettem, mintha ott sem lennék. 

Néha, ha igazán megdobbant a szívem, küldtem felfelé egy fohászt, és közelebb jött a kiszemeltem. Ilyenkor azt sem tudtam, hova legyek nagy izgalmamban, és csak ültem ott, kukán. Volt, aki megnézett közelebbről, még a boltba is bejött, de mikor továbbvándorolt a tekintete, mindig éreztem, hogy nem ő az igazi. 

Folyamatos csalódásra voltam kárhoztatva, nem beszélve a csendről, ami körülvett. Tudtam, ha meglelem az igazit, ő nem fogja hagyni, hogy csend legyen körülöttünk. Vinni fog magával, bele a nyüzsgésbe, és csodálatos dolgokat fogunk alkotni együtt. 

Mikor épp nem azzal voltam elfoglalva, hogy keressek és kutassak minden idegszálammal, akkor álmodoztam. Elképzeltem, hogy milyen leszel. Az arcodat, az érintésedet és természetesen a tehetségedet is mind megálmodtam. Ez tartotta bennem a lelket, mikor nyáron megfolyt a tinta, elnyúltak a szalagok, és felforrósodtak a billentyűk.

Úgy emlékszem, pont egy ilyen nyári napon érkeztél. Azt mesélted, hogy utolsó pillanatban döntötted el, hogy Budapest lesz a végállomásod. Tekeregtél a rakparton, hűsöltél a Lánchídon és természetesen eltévedtél a Tabán aprócska, kanyargós utcáiban. Így lelted meg a boltot is. Tévedésből. 

Aztán mikor odaálltál elém, eltakartad a napot. Talán pont szunyókálásból keltettél, mert morcos voltam, de mikor megláttam, hogy valaki éppen előttem áll, és arra készül, hogy...

A G betűt nyomtad le először. Nem tagadom, fájt. Mintha egy egész évszázad után kéne újra életre kelnem, vagy mintha ki akarnák tépni a belső szerkezetemet. Mindeközben az ujjaid érintése egyúttal enyhítette a fájdalmam. Egyre könnyebben ment az írás és a gondosan befűzött sárgás papírlapon az aznapi élményeid jelentek meg. 

Minden tökéletes volt. Csodával határos módon a tinta nem kenődött el, a szalag nem nyúlt meg, a billentyűimet pedig hűtötte az ujjaid által kevert szellő. Talán a negyedik oldalnál tartottunk, mikor egy pillanatra megzavart az a helyes lány a boltból, aki minden nap kirakott a kis asztallal meg a székkel együtt. Azt akarta tudni, hogy szükséged van-e még papírra. Te lelkesen bólogattál és újra nekem szentelted a figyelmedet. 

Turisták is jöttek, akik azt szerették volna tudni, nekik is tudnál-e ilyen jókat írni az ő utazásukról. Mosolyogva ráztad a fejed és azzal mentetted ki magad, hogy valójában nem is te írsz, hanem én. Ekkor tudtam, hogy örökkön örökké veled akarok lenni. 

Beléd szerettem. A sötét fürtökben lebbenő hajadba, az elegáns kezedbe, de leginkább a szád szélén mindig ott húzódó mosolyba és abba, hogy mindig tudod, épp mennyire szükséges lenyomni a G betűt ahhoz, hogy ne fájjon. 

Az összes többi pedig történelem – sokszor írtad ezt a mondatot, úgyhogy megjegyeztem. Hogy is felejthetném, hiszen több száz tekercsem őrzi minden szavadat. Mert azóta belevittél a nyüzsgésbe, és addig elképzelhetetlen dolgokat alkottunk együtt. Mindig vehető vagy egy újabb kalandra, és soha nem felejted el magaddal vinni az öreg írógépedet.


©Papp-Szabó Vanília, 2018

0 views
 
  • Facebook
  • Twitter
  • Instagram

©2020 by Papp-Szabó Vanília. Proudly created with Wix.com